Pontosabban én meszeltem! De tényleg. Nem mostanában történt, de megtörtént esetről írok. A mese főszereplője egy éppen GYED-en lévő nyughatatlan fiatal nő, én.
’Kérdezhetnők, hogy miért meszel egy GYED-en lévő többgyerekes anyuka, vagy inkább miért pont ő meszel, de a történet szempontjából ennek alig van jelentősége. Válasz azért többféle is létezik: 1. az ember lánya építész-üzemmérnök; 2. idejéből kitelik; 3. régen is a nők meszeltek – legalábbis a köznépek világában.
18 éve történt. Ennyi idő távlatából is minden részletre pontosan emlékszem, úgy is mondhatnám, hogy ez egy emlékezetes meszelésnek bizonyult!
Gyerekeim, 10 körüli lányom és kettő illetve 4 év körüli fiaim családi házunk tetőterében játszottak, én pedig éppen a meszet akartam kenhető állagúra hígítani egy 120 literes nagy kék hordóban a pincében. Nyár volt. Már most mondom, hogy ezeknek a részleteknek később jelentősége lesz!
Kezemben egy villanyfúró, abba belefogva egy keverőszár volt, és én bőszen küzdöttem a félig telt hordóba hajolva a sűrű mészpéppel, merthogy én egy ilyen gépesített asszonyka voltam. Nehogy már seprűnyéllel keverjem a meszet?! Pedig lehet, hogy jobban tettem volna, mert a fúró egyszer csak a híg, zsíros mésztejben megsiklott és a gép kicsúszott a gumikesztyűs kezemből, zsupsz! Bele a matériába. Persze reflex-szerűen utánanyúltam, ki tudtam kapni a folyadékból –éppen csak elmerült benne-, mert a kiforduló fúrószárnál fogva sikerült megragadnom a gépet, de ahogy kirántottam a hordóból, a mészlé a kesztyű szárán lefolyva a csupasz alkaromra folyt és … zárult a kör! Mármint az áramkör. Igen, szó szerint megrázó élményben lett részem, és rázott is félreérthetetlenül és nyilvánvalóan. Másodperc törtrésze alatt kapcsoltam, megpróbáltam eldobni a kerregő, szikrázó gépet, de csapdába estem, éppen úgy, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva, ujjaim a görcsbe rándult izmok miatt rázáródtak a fúrószárra és hiába akartam elengedni, nem sikerült. Ekkor kezdtem el sikítani. Hallottam, hogy sikítok, de közben azért lázasan járt az agyam, mintha a hangszálaim és a tudatom két külön síkon működtek volna.
Hirtelen tudatosodott bennem, hogy valójában közvetlen életveszélyben vagyok, éppen ráz az áram ezerrel, s én csapdába estem, mindjárt meghalok! Jeges rémület futott át rajtam. A gyerekeimre gondoltam, hogy mi lesz velük nélkülem?! Dühöt éreztem, hogy az életem egy ilyen fatális hülyeség miatt, ilyen szánalmasan ér véget egy sötét, rumlis pincében … nem, ez velem nem fordulhat elő! Ez csak egy rémálom, mindjárt kiderül, hogy csak képzelődöm vagy álmodok! … de nem, szinte kívülről látom a testem, ahogy ide oda ütöm a fúrót, próbálom beleakasztani valamibe, amivel le tudnám feszíteni a markolásba merevedett kezemről, és hallom ahogy velőtrázóan sikítok… ez bizony itt és most velem történik! Dühös vagyok magamra, és mindenkire: magamra, mert mindennél tisztábban látom, hogy milyen képtelenül szarvas hibákat vétettem, két lábbal taposva minden épeszű munkavédelmi szabályt, és dühös a páromra, amiért hiába könyörögtem neki, hogy meszeljen ki végre, hisz a fal tele a gyerekek spenótfreskóival és zsírkréta grafittijeivel … de ő csak halasztgatta, így nekem kellett dérrel-durral tüntetőleg nekiállnom … Mindjárt meghalok. Érzem, ahogy a váltóáram impulzusainak megfelelően a testem gyűrűsizmai test szerte összehúzódnak és kiengednek … Feltehetően azért nem csapott agyon mindjárt az áram, mert a gumikesztyű szárán egy vékony folyadékszálon zár az áramkör, látom, a mai napig szemem előtt a kép: a mésztejcsík a jobb alkarom belső felén a sárga gumikesztyűszár fölött …
Sikítok. Közben jár az agyam, lepereg előttem életem, váltakozva kisebb és nagyobb ugrásokkal a meghatározó vagy éppen jelentéktelennek tűnő életeseményeim képeivel tarkítva. Miközben a film, életem filmje eljut a jelen pillanatig, lassan megnyugszom. Arra gondolok, hogy a gyerekeim jó kezekben lesznek, férjem egy galamblelkű, gondoskodó figura, nagyon jó apa, vigyázni fog rájuk. Egyre jobban beleringatom magam a jóleső megnyugvásba, a vízió képei lelassulnak és egyre világosabbá válnak, a pince sötét enteriőrje eltűnik a szemem elől és a belső fény elönti a teljes tudatomat. Már nem is küzdök. Homályosan látom magam, ahogy ülök a földön, hátamat a nyitott ajtónak támasztom, az izmok feszülnek és ernyednek, rendületlenül sikítok, de belül végtelen nyugalom és jóérzés tölt el. Ragyogó fényesség, valahogy azt gondolom Isten áll mögötte vagy épp ő maga Isten … de mielőtt erről megbizonyosodhatnék hirtelen megjelenik a pince lépcső tetején a lányom, ölében a kisebbik fiammal, kézen fogva vezeti a nagyobbacskát.
Lányom hangja visszaránt: Anya! Mi történt? … test-tudatom visszahuppan a fizikai testbe.
Átvillan az agyamon, hogy ha ezek ide lejönnek és hozzám érnek, akkor őket is megrázza az áram, így minden erőmet összeszedve rákiáltok, hogy engem éppen ráz az áram, le ne jöjjön, hanem kiabáljon át a kerítésen Árpi szomszédnak, majd ő tudja mit kell tenni! Úgy is lett. Árpi nem sokat teketóriázott, átugrott a kerítésen, két lépéssel lenn termett a pincében –még hallottam, amint neje rikácsol: Árpi, meg ne fogd, mert téged is megráz!- Ma is látom, ahogy másodperc törtrésze alatt felméri a helyzetet, felkapja a földről a hosszabbítót (Atyaég, még ez is! Hosszabbítóról ment a fúró!) kezével végig követi a hosszan tekergő zsinórt a rumli aljáról kikandikáló dugaljig és kirántja …. Éppen jókor, mert már nagyon gyengének, fáradtnak éreztem magam … Összeroskadok. Hideget érzek a tagjaimban, hideg érzéketlenséget. Végtagjaim alig mozdulnak. Árpi felsegít, kérdezget jól vagyok-e, a szomszédasszony sipákol a kerítésen át, lányom könnyekkel küzdve remeg a lépcső tetején, a kicsik nem értik mi történt, de a felnőttek ijedtsége rájuk is átragad, csendes dermedtem szemlélik a történteket.
Felbotorkálok a lakásba, be a fürdőbe, szívem helyén, mintha egy nagy kő dobbanna, éppen csak egyet-egyet, szédülök kissé. Ahogy kezet mosok, a piperetükörben meglátom magam, arcom szürke … és a hajam! A hajam az szanaszét, egyébként göndör fürtjeim kiegyenesedve szinte szálanként égnek állnak, éppen úgy mint ahogy Tomi és Jerryben ábrázolják, amikor a macsek a konnektorba nyúl, éppen úgy … csak épp nevetni nem tudok, pedig szeretnék … mert megúsztam. Csak ekkor esik le, hogy megúsztam!
Árpi azért kihívja az ügyeletes orvost telefonon. Meg is jött vagy két óra múlva! Addigra összeszedtem magam, s amikor csengetett, magam mentem a kertkapuhoz ajtót nyitni. Megkérdezte, hogy hol a sérült? Mondom: én volnék! Ja! Ha maga ki tudott jönni saját lábán ajtót nyitni, akkor én már megyek is – mondta mérgesen és hátra arc! Már fordult is ki, beült a kocsiba és padlógázzal elhajtott!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: