… elmúlásaim …

Olyan nap  volt, mint a többi, amikor nőgyógyászati rutinvizsgálatra megy az ember. Süthet a nap vagy zuhoghat az eső, az ember lánya nem tudja önfeledten élvezni vagy utálni az időjárást, amikor ’nögyóhoz  van időpontja, annak a napnak már eleve annyi! Ezért van az, hogy jó pár év távlatából valójában nem is emlékszem, milyen volt az idő aznap, nyilván egy teljesen átlagos napon bmv-vel (busz-metró-villamos) elzötykölődtem a dokimhoz. Ő egyébként évtizedeken át  kénytelen tanúja volt nőiességem virágzásának (összes szülésem levezetőjeként is),  most a hervadáshoz is ő adta a tudományos hátteret.

Kénytelen vagyok röviden leírni, miért is mentem aznap dokihoz, de csak azért, hogy érezhető legyen, mennyire nem számítottam arra, ami végül mégis megtörtént velem. (Vigyázat: most jön a sok vér!)

Kb 47 lehettem akkortájt, túlságosan erős és szinte folyamatos vérzés miatt nőgyógyászati kisműtétre kellett sort keríteni, ennek előkészítésére kerestem fel rendíthetetlenül vidám és mosolygós doktoromat. Teljesen hétköznapi és rutinvizsgálat várt rám aznap, bár ettől – ugye-  nem szeretjük jobban az ilyesmit.

Fizikai vizsgálat…hm…hm… hm…  huh, megvan, oké, a nehezén túl vagyunk, már csak az ultrahang van hátra, azt már röhögve …. a most következő borzasztó nyálka már semmiség lesz – gondoltam. Így is eléggé utáltam a hideg zselét a hasamon, éppen ezzel voltam elfoglalva, amikor pillantásom a monitort fixírozó dokira tévedt. Csendesen, és tőle nem megszokott módon mosolytalanul görgette a készüléket, majd váratlanul felállt és a szomszédos rendelőből áthívott egy másik orvost. Mindketten szótlanul bámulták a képernyőt, csak felváltva, egymásnak mutogatva, köröztek egy valami fölött ujjukkal, én nem is igazán tudtam kivenni mi lehet az a ricegő foltok között, amiket én oldalról láthattam az egészből. Majd mindketten kimentek. Kezdett furává válni a helyzet, volt benne valami hideglelős … de lehet, hogy ezt már csak utólag én gondolom hozzá, merthogy ennek az egésznek illik valami drámai alaphangot adni.

Kis idő múlva, tényleg nem olyan soká, hogy okom lett volna aggódni valamiért is, visszatért az orvos, addigra már letörölgettem magamról a ragacsot és felöltözve, fegyelmezetten vártam a diagnózist vagy az akármit is, aminek kronológiailag ilyenkor következnie kell. Megvan ennek a maga rendje és módja, a kis koreográfia, ahogyan ez mindig zajlik  …. de most valami máshoz köszörülte a torkát a jó doktor. Vélhetően azért az orvosoknak sem mindennapi, hogy a páciens hasában egyszer csak találnak egy hat centis ismeretlen képletet. Talán ezért volt érezhető hangján némi elfogódottság, de próbálta teljesen természetes és megnyugtató hangon megosztani velem ezt a sötét titkot, amire az imént fény derült… csak éppen nem mosolygott … és pont ez volt számomra ijesztő. A hatcentis izé akkor még nem, azt szinte meg sem hallottam, csak az arcát néztem és azt gondoltam, ijedt a tekintete, még ha igyekszik is ezt palástolni. Márpedig ha ő aggódik, akkor bizonyára nekem is van okom aggódni, mert az én dokim nem szereti a betegséget.

Annak idején fiatalasszony koromban, amikor a férjemmel együtt az ő szülővárosába költöztünk, én egy teljesen új környezetbe kerülve igyekeztem kiépíteni a kis további életemet, s többek között nőgyógyászt is kerestem, akihez a jövőben fordulhatok. Akkoriban még szigorúan körzetesítve volt a gyógyellátás, de azért már lehetett magánorvosa is az embernek, ha meg tudta fizetni. Anyósomat kérdeztem, hogy ő kit ajánlana? Válasza elég meghökkentő volt, talán ezért is maradt meg bennem: Ha beteg vagy, de igazán beteg, akkor csak Dr Szigorúhoz menj (egy pikírt, kevés beszédű, már-már minősíthetetlenül nyers stílusú doktorbácsi), de amíg egészséges vagy, addig Dr Csupaderűt válaszd! Így lettem az én dokim „betege”.  Szigorúan idézőjelben, mert nála az ember csak egészségesnek érezhette magát. Voltak persze panaszkák, kis ez, kis az, megvizsgált, megnyugtatott, nagy ritkán kis gyógyszer, de leginkább jól bevált alternatív gyógymódok, nekem különösen, mert tudta, hogy hiszek a szelíd gyógymódokban, így azok hatnak is nálam. … de ez nap nem egy olyan nap volt, azt hiszem.

Sápadt volt és kimért …. Szépen elmagyarázta, hogy talált egy egyenlőre pontosabban meg nem határozható foltot a hasam ultrahang képén, ami lehet ez is, meg az is, de mindenképpen tovább kell vizsgálgatni, aztán a vizsgálatok eredményétől függően megbeszéljük a továbbiakat. Addig is, míg megjönnek az eredmények nyugodjak meg (de hisz eladdig ideges sem voltam!) … most már én is sápadt lettem és bizonytalan. CT-re küldött. CT-re! Ismerős volt a berendezés neve a daganatos ismerőseim elbeszéléseiből.  Anyósom is folyton erre a CT-re járt, amikor az ő daganatát megtalálták … sajnos túl későn. Halálos ágyán adta nekem azt a jó tanácsot, hogy ne hanyagoljam el az éves nőgyógyászati rutinvizsgálatokat, a rákszűrést! Elég meggyőző volt az ő szájából akkor és ott, nem volt okom nem komolyan venni az intelmét…. és most én is CT-re kaptam beutalót!

Az ember tisztelettel meghallgatja a rákon átesők hőstörténeteit, ámulva a hasonló, már-már balladai fordulatok konzekvens használatán. Ezek közül is mindig rácsodálkoztam arra, ahogyan szinte kivétel nélkül recitálták: a diagnózis után azt sem tudtam hogyan értem haza! Stimmm. Hátborzongató pontossággal leírja, ahogyan tényleg zajlik ez ilyenkor. Se kép, se hang, egyszer csak otthon lesz az ember … azzal a szent elhatározással, hogy én akkor sem mondom el senkinek/mindenkinek, és nem,  én nem fogok nyilvánosan haldokolni, majd én megmutatom, hogy kell ezt méltósággal végigcsinálni, én erős leszek és diszkrét … de a családnak, a rokonoknak csak magyarázatot kell adni, miért vagyok olyan nagyon beszarva?! Legalább a legközelebb állóknak! Az akár húsz harminc fő is lehet …. kisebb színháztermet, na legalábbis egy kamaraszínházit betöltene… és a főhős –alkalmasint én- csak mondja, mondja a monológot, a hallgatóság pedig részvéttel vagy éppen szörnyülködve hallgatja, próbál biztató fordulatokkal előhozakodni –mert pont erre a célra, cizelláltan kifaragva- ilyenek is vannak forgalomban a közbeszédben.

Az egészben csak az a döbbenet, hogy még senki nem mondta, hogy rákos vagy! Még nem volt egy fia tüneted, a foltot is csak a doki látta, amúgy teljesen jól vagy, már eltekintve a  álmatlan éjszakák okozta kialvatlanságtól, amikor is a saját temetéseden képzelegve már gyászolod maga-magad jó előre…

A tervezett rutinműtéten azért pár nap múlva átestem.  … és itt jön egy kis bizonytalanság a történetemben. Egészen eddig úgy meséltem, hogy a műtéttel egyidejűleg „szövettant” csináltatott a doki az izé természetének megállapítására, de most, hogy le is kell írnom a történetet, most nem engedhetem meg magamnak, a pontatlanságot. Itt pedig valami döccen. A beavatkozás ugyanis –ha most jobban belegondolok-  nem is érintette az izét …. mert csak így neveztem magamban elejitől fogva, ugyanis az motoszkált bennem, hogyha már csak daganatnak is nevezném, ahogy a ’többiek, már ezzel is betegebbnek kellene éreznem magam.  Egyáltalán betegnek, ami viszont nem felelt meg a valóságnak, hiszen köszöntem szépen, én változatlanul jól voltam.

Márpedig a történet szempontjából lényeges motívum, hogy a ’szövettan hat hét alatt készül el, és addig az ember ég és föld között lebegve várja az ítéletet: rosszindulatú az izé avagy nem? Ebből a szempontból szinte mindegy is volt, hogy a szövetmintát miből vették (egyébként a rutinműtétnél kipakolt cuccból, nyilván), valahogy úgy éltem meg, hogy hat hetem van eldönteni, hogy hogyan is álljak hozzá ehhez az egészhez.

Közben odaketyegett „a” CT ideje is, immár két héttel az első észlelés után. Megtörtént a vizsgálat és újabb nem várt fejleményt hozott: a képek tanulsága szerint az izé hatról immáron  kilenc centiméteresre növekedett! Erről nem volt szó! Őszintén megdöbbentem! Most már azért komolyan le kellett ülnöm magammal megbeszélni ezt a dolgot. Akármilyen vagánynak is gondolja magát az ember, azért mindig van veszteni való.  Ha mást nem a befejezetlen kötelezettségeink. Ott álltam népes családommal, a négy neveletlen gyerekemmel, összeszorult a szívem a lehetőség halvány gondolatától is, hogy rossz kimenetel esetén ők anya nélkül, az éééén szeretetem nélkül maradnak! Annyira azért legsötétebb pillanataimban is tudtam objektív maradni, hogy éreztem, ezen a feltétlen anyai szereteten kívül minden mást megkaphatnak Apjuktól, a világtól vagy akár önmaguktól is …  aztán valami rejtélyes oknál fogva mégsem merültem el még ebben a hívogató érzelmi dagonyában sem, hanem a tökéletesen önző verziót választottam. Pár nap sápadt, igen komoly csendesség után abban maradtam magammal, hogy lesz, ami lesz, nem küzdök, békén hagyom az izét a hasamban, nem engedem megműteni magam. Nem lesz „kemó”, meg „sugár”, aztán ha úgy alakul, hogy mennem kell, hát megyek. Jógázom elvégre kora gyerekkorom óta, hiszem –mondtam magamnak-, hogy ha ilyen karmát kaptam, akkor valamit ezzel le kell dolgoznom, ám legyen! 

Volt pár közeli jógás barátom, és tényleg csak pár, akikkel meg is osztottam ezeket a gondolatokat, mintegy elbúcsúztam tőlük …. és azzal, hogy elmondtam nekik a történetemet valahogy meg is szilárdult az elhatározásom. Az ő együtt érző, megértő hallgatásuk, amivel –hihetetlenül bölcsen- sem lebeszélni, sem megerősíteni nem akartak engem ebben,  támogatást és megnyugvást adott nekem.

A történeti hitelesség kedvéért azonban azt még el kell mondanom, hogy könnyen döntöttem én ilyen fantasztikusan jógikusan, hiszen bármilyen kellemetlenség, ’neadjisten fájdalom, hírből sem jelentkezett, tünetmentes beteg voltam! Hja, így azért könnyű hősnek lenni! … de azért mégsem volt az annyira könnyű …

A döntés, amit előre meghoztam, megkönnyebbülést hozott, s így várakoztam arra, hogy megtudjam, mit dob nekem a gép. Egyik nap eszembe jutott egy barátom aki nagyon hitt a pránanadi erejében. Neki magának is segített kimászni fizikai bajokból, de még annál is több csudás történetet tudott mesélni egy helyi pránanadi mester praxisáról. Egyébként nem vagyok egy nagy  csodafogyasztó, de tisztelettel meghallgattam a legendákat, ám puszta önvédelemből nem ítélkeztem a történetei felett, igyekeztem a hit és a kétkedés határán megőrizni a tisztánlátásomat. Annál is inkább, mert a prána létét már megtapasztalhattam a jógagyakorlásom során …. mibenléte, ereje és hatótávolsága azonban még nagyon is izgalmas, nyitott kérdés volt számomra. Sejtettem, hogy nekem még csak a jelenség felszínét sikerült eddig megkapirgálnom véletlen vagy tudatos észleléseimmel.

Aztán jött egy gondolat: mikor máskor  próbálnám ki ezt a prána dolgot, ha nem most?! Ahogy figyeltem, mások, akik hasonló sztorit szenvedtek el, mint amibe most én belecsöppentem, először végig mennek a szokásos, elfogadott  protokollokon, és amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy a hivatalos medicina nem segít, akkor rohannak tovább, vesztenivaló híján nagyjából fűhöz-fához. Egyszerre elfogadják az alternatív gyógyászat „mérhetetlen” lehetőségeit. Elvégre a csoda azért csoda, mert ismeretlen mechanizmusok lépnek életbe, nem kimutatható hatóanyag mennyiségek kezdenek el hatni, bár nem támogatja a TB, de a kétségbeesés, az élni akarás nyitottá teszi az embert. Úgy gondoltam, hogy én most megfordítom a sorrendet. Egyszer élünk elvégre, kezdek az alternatívokkal! Így jutottam el Ferihez, a pránanadi Nagymesterhez.

Telefonon bejelentkeztem hozzá, hivatkozva közös barátunkra, s a megbeszélt időpontban megjelentem a lakásból átalakított kis gyógyító stúdióban. Keleties hangulatú, textilekkel és szőnyegekkel, falikárpitokkal és párnákkal kibélelt, füstölőktől kellemesen illatozó ’kezelőbe irányított.

Az egész hely csendes, megnyugtató hatást keltett, Feri pedig távolságtartó kedvességgel csak annyit kérdezett: milyen problémára szeretném igénybe venni a pránanadi gyógyítást. Csak annyit mondtam, ami feltétlenül szükséges, hogy valami nem odaillő dolog növekszik bennem, amitől szeretnék megszabadulni, de nem durva beavatkozások útján. Neki ennyi elég is volt. Hanyatt kellett feküdnöm a puha szőnyeggel borított padlón, lehunytam a szemem és a jóga által számomra bejáratott módon pillanatok alatt tökéletesen ellazultam. A kezelés elkezdődött, nem láttam ugyan, hogy pontosan mi történik, de az biztos, hogy a nagymester fizikailag hozzám sem ért. A gondolataim elcsendesedtek, a mantrám folyt bennem ….  meditatív állapotba kerültem. Egész idő alatt összesen két  kerek, értelmes mondat, mint gondolat úszott át a tudatomon, amelyből az egyik így szólt: Milyen nehéz segítséget kérni és azt elfogadni! … aztán megint csend, ami akkor nem is tudatosodott bennem, de biztosan nem aludtam. Egyszer csak arra eszméltem, hogy vagyok …. és egyedül vagyok a szobában.  Rájöttem, hogy a kezelés  véget ért és éreztem, hogy most pár percig még pihenhetek. Kis idő múlva valóban bejött a Gyógyító, megköszönte a kezelést (!) és természetes egyszerűséggel elfogadta a szerény adományt, aminek irányadó mértékéről azért én korábban barátnőmtől tájékozódtam.

Három hét volt még hátra, amíg vissza kellett mennem az eredményért a dokihoz. Közben találkoztam az orvossal, egyéb, szokásos  laborvizsgálatokat is elvégeztetett s én akkor elmondtam neki, hogyan állok ehhez a dologhoz. Nem lepődött meg különösebben.

Az ideig is, ami még  a szövettan eredményére mondott hat hétből még hátra volt pránajámáztam, jóval többet, mint amennyi időt korábban erre szántam. Valamiféle felismerésként fogalmazódott meg bennem, hogy amit én most teszek, az nem más, minthogy „felajánlom magam” a Legfelsőbbnek, rábízom a sorsom és nem kapálózok. Teszem, amire a jóga tanít, amit jóga Mesterem évtizedek óta annyiszor tanított, de valahogy nem értette az ember, mire is gondol igazán?…. hát erre, éppen erre!    Az életmódomat nem kellett megváltoztatnom, hiszen amit ilyenkor erősen ajánlani szoktak utolsó mentsvárként, hogy a beteg ne igyon alkoholt, hagyja abba dohányzást, hagyja el a húsevést, azon én rég túl voltam. Eleve soha nem is dohányoztam, 20 éve azt a kevéske alkoholt is elhagytam, amit addig elvétve kóstolgattam és réges-régen vega voltam már akkor. Talán csak annyi változott, hogy megpróbáltam –a tanultak szerint- a légzéssel áramló pránát az izé feltételezett helyére irányítani, elképzelni, hogy a tiszta, magas energiájú prána átjárja az elváltozott területet, feloldja a felesleges képleteket és én a kilégzéssel, mint valami füstöt kifújom a külvilágba, felajánlom az Univerzumnak és az ott szétoszlik. Alkalmanként maximum 4-5-ször sikerült ezt csaknem vagy tán igazán teljes koncentrációval végrehajtanom. Valójában ennyihez volt erőm, mert aztán éreztem, hogy gyengül, hígul a koncentráció és ez jelezte is, hogy ennyire vagyok képes, és sejtettem, hogy nem érdemes erőlködéssel gyakorolni.

Eljött a kontroll napja. Ismét bmv-re ültem és teljes lelki nyugalommal felbumliztam a fővárosba a doktorhoz. Kezébe adtam a vérképet, a pár hete készült CT felvételt – ami ugye nem volt valami biztató-, ő pedig tájékoztatott, hogy a citológiai vizsgálat eredménye viszont negatív, majd ismét ultrahang vizsgálat következett. Lássuk hát,  mennyit nőtt az a valami a hasamban! Tekintve a korábban tapasztalt két hét alatti három centis átmérőnövekedést, legbelül egyikünk sem mert belegondolni sem, hogy mit fogunk találni. Nézte, nézte a képernyőt, hosszasan így, majd úgy, majd megint amúgy … néztem az arcát, nyugodt volt, kissé csodálkozó, de nyugodt. Most nem látszott rajta az a korábbi aggodalom, a végére még derűsnek is láttam, majd hosszú, keresgéléssel eltelt idő után széles mosollyal fordult felém. “Kedves hölgyem, azt kell mondanom hogy itt valóságos csoda történt: a múltkor látott folt, aminek létét aztán a CT is igazolta, mostanra teljesen eltűnt! …. bár magát ismerve ez talán nem is annyira csoda!”

… és vége! Tanulság kinek-kinek a saját ízlése szerint. 

Ez csak egy tapasztalat.